Tegnap este épp véget ért Barney és a Gracie Lou zeneblokk, F. pedig vitte át a gyerekeket a szobájukba mesét olvasni, fektetni, mikor vékony nyávogást hallottam kintről. Segélykérőt, elveszettet. Kiszaladtam, és a szomszéd autója környékén láttam egy apró cicát. Mikor meglátott, átszaladt a kerítésen és bemenekült a szemben levő rétre. Egy másik az autó alatt kucorgott, ijedten hátrált a kezem elől. Mire visszajöttem egy cicakajakonzervvel, az autó alja is üres volt, egy bokor alatt húzta meg magát a picike a szomszéd kerítése mellett. A másik maradt a réten és egymásnak nyávogtak cérnahangon. Átmentem a rétre, de túl magas a fű, és nem tudtam belőni a hang alapján (mert akkor, ha a közelben voltam, lapított szegényke), merre lehet. Be is sötétedett rendesen. Hagytam kaját a bokor mellett, és bíztam benne, hogy megtalálják egymást. (Egy haszna volt az estének, végre rájöttem, hol megy ki Freyja az utcára. Felugrik a 2 méter magas kerítésoszlopra. A tacskókeverék. Előttem tette meg.)
Reggel az első, amit meghallottam, a cérnavékony nyávogás volt. F. már ébren volt, így rá hagytam a gyerekeket és a reggeli készülődést és kimentem az eledellel. Ő már este elővette a macskaszállító dobozt, hátha meg tudom őket fogni. A hangok újra a tegnapi helyekről szóltak, vagyis külön töltötték az éjszakát, nem mertek mozdulni sem... Átmentem a rétre, ezúttal Kornélia társaságában. Most óvatosabb voltam, vártam a hangokra, akár percekig is, nehogy elszalasszam az irányt, de így is nagyon nehéz volt kiszúrni. Aztán egyszer csak észrevettem egyetlen pici szemet, ami rám néz egy lépéssel arrébb... Szerencsére hagyta, hogy felvegyem, nem szaladt el. Úgy hat hetes lehetett, nagyon kicsi még. Nem szaroztam tovább, a másikért bemásztam a bokorba, meg sem mert moccanni, csak próbált minél inkább a földhöz lapulni.
Kaptak enni, inni, és a gyerekek teljesen odavoltak tőlük, KT gügyögve beszélt hozzájuk, lenyűgözte őt a kicsiségük, simizte őket a hordozó rácsán át, ők meg már nem voltak félénkek, bújtak a kézhez bizalommal. L. elbűvölten figyelte őket a doboz előtt guggolva. Kikérdeztem a szomszédokat, mindenki ismer minden macskát és almot, őket viszont nem, így valószínűleg este itt dobta ki valaki a tesókat az utcában, ezúttal kívánok neki hasonló jókat, hogy szakadjon rá is más valaki problémája... Ezért voltak akkor ennyire félénkek.
Kacérkodtam a gondolattal, hogy megtartsuk őket (egyik trikolor, a másik különösen szép mintájú szürkés-fehér), különösen a gyerekek reakciói miatt, de a négy macska mellé már nem igazán lenne jó még kettő. Még túl kicsik a kinnléthez is. Kornélia azért volt itt ideális, mert már önálló volt, így fészkelte be magát. Fenn lakott a padláson, jól kijött a kutyával is teljesen magától. Ebből lett aztán szinte szobacica. Itt viszont vigyázni kellene minden lépésükre.
Elvittük őket a kutyamenhelyre, ahol megpróbálnak nekik is gazdit szerezni. Tudom, a legideálisabb az lett volna, ha mi találunk megoldást az elhelyezésükre, nem sózzuk őket másra, de én azért örülök, hogy ezt is megtettem, mert senki nem állt meg nekik, senki nem hallgatta meg őket. Pedig más is nyitott ablaknál alszik, nem csak mi...
