Néha elgondolkodom, éppen ebben a pillanatban mit csinálhatnak az emberek. Mindig a fővárosban vagy mellette éltem, kiskorom kivételével, és nehéz elképzelnem, hogy a vonatból látott apró tanyákon, nagyobb városokban ugyanúgy folyik az élet, mint errefelé. Pedig ugye ez evidens. Sokan úgy élnek, hogy ritkán utaznak fel Pestre, vagy éppen soha, vagy a fiatalok más városokba mennek tanulni, kollégiuma, mint ahol addig éltek. Ezekre az emberekre gondolok ilyenkor. Eszembe jut, hogy ha elindulnék, vajon megtalálnám-e az ismert, régen látott helyeket, ott van-e, és milyen állapotban, sokat változott-e a tördemici nyaraló? Három óra, és akár ott állhatnék előtte. Bár ehhez már az emlékeimben lehet csak utazni, de régen Mamáék házába is képzeltem magam, tudtam, hogy épp híradót néznek, a kutya kinn alszik, a vonatzakatolás áthallatszik a másik partról, a konyha sárga fényű lámpája alatt ülve hallani lehet a falióra percegését és a folyton csepegő csapot. Ez már mindig velem marad.
De van, hogy nem csak térben, de időben is kalandozok. Kicsi L. nagyon hasonlít a nagymamámra. Gesztusaiból sokszor visszaköszön Mama egy-egy mozdulata. Ilyenkor belegondolok, milyen lehetett az élet az 1920-as évek elején, amikor ő volt ilyen kis csöpp. Vagy mikor láttam egy kertet egy 1890-ben készült fotón. Nem volt ember sehol, de abban a pillanatban mennyi minden történt szerte a világban, érdekes dolgok, valamelyik felmenőnk is akkor tevékenykedett, de vajon mit? Mikor egy beállított képet kattint el valaki, amin én is rajta vagyok, eszembe jut, hogy ennek a pillanatnak vége, éljük az életünket tovább, zajlanak az események, egyedül ezt a pillanatot ragadtuk ki az idő sodrából, de ugyanez igaz rég elporladt emberek beállított képeire. Vajon mit csinált egy pillanattal, egy perccel késő az a család, aki száz éve állt modellt egy fotóhoz? A kisbaba rajta jóllakott vagy nyűgös? Nem kellett-e éppen a nagymamámnak pisilnie akkor, amikor a testvéreivel együtt örökítették meg?
