Ha ajándékot veszek, elég könnyű beleesni abba a csapdába, hogy nem csak azt nézem, ami a másiknak tetszik, hanem azt is, amit én fogadnék el, bár biztos tetszene azért az illetőnek is.
A gyerekeknél, különösen ha olyanok, mint a mieink és nem jelzik, mire vágynak, szintén ez a bonyodalom. Így bizony megtörténhet, hogy elárasztják a lakást a saját kedvenceink, pl. a disneyhercegnők, amikre aztán felfigyel a kiscsaj is, vagy rengeteg duplot veszünk, mindegy, milyen drága. Alakítjuk az ízlésüket. Amit nem kedvelünk, nem hozzuk be a háztartásba, ilyen a Bartos-világ. Tudom, hogy KT látta a könyveit az oviban, de nem mozgatta meg nagyon, ha itthon sosem említi, így megúsztuk a beszerzésüket, nem örültem volna, de megtettük volna.Ugyanez a Verdákkal. L. nála jobban kedveli az egészestéseket, kapott is Elsát meg Annát, minden nap játszik velük.
Olvastam egy kis képregénycsíkot erről, hogy erőlteti a szülő a saját kedvenceit a gyerekére, szeretné, hogy a gyerek olyan legyen, mint ő. De szerintem általában azért viselkedik így egy szülő, mert szeretné, ha a gyerekét ugyanolyan hatások, élmények érnék, mint őt magát, hogy ugyanúgy örüljön, ahogy ő örült. Ha KT nem bírja majd a hobbitokat, nem fogom kitagadni, de örülnék, ha ugyanolyan élmény lenne neki elolvasni A gyűrűk urát, vagy a filmeket megnézni, mint nekem, így már most csepegtetek infókat. De ha nem szeretné, akkor nem erőltetném. Volt ilyen is, például az állatokkal. Nincs benne elég figyelem hozzájuk, nem érdeklik különösebben, csak a macskacsaládtagjaink, vagy mondjuk az állatsimogató. De már most látom, hogy nem lesz belőle Gerald Durrell, őszinte bánatomra, bár a skorpiós reggelit vagy a kígyógyűjteményt azért nem sajnálom. L. szemlélődőbb, ő elidőzik egy pókhálónál, katicánál, tulipánnál, csigánál. Őt még meglátjuk. :)
