A baba hatalmasakat rúg, főleg az oldalam ütné ki, de ma hullámoztatta is a kis medencéjét, mint egy cápauszony, végigment lassan egy nagy pukli a hasam felületén. De ha előveszem a fényképezőt és meghallja a csippanást, amivel bekapcsolom, leáll. Tucatszor játszottuk ezt el, így az utolsó terhességemről csak apró kis babamozdulatkák maradnak a hasas szakaszból, amikor elfeledkezett magáról, komoly mozgások sajnos nem.
Vajon hogyan érzi magát, ha forgok éjszaka? Tudja, milyen a fenn és lenn, de most fejjel lefelé milyen érzés lehet neki, meg egyszer a lábaira, egyszer a hátára nehezedve, amilyen oldalamra fordulok éppen?
Még nem tudom elképzelni, milyen lesz, de a többieknél sem tudtam. Fura, hogy pár hónap múlva magától értetődő lesz, hogy családtag.
Rettegek a szüléstől, de most kicsit felfrissített a gondolat, hogy a nehéz szakaszt átvészelte benn, és vannak kerti munkák is, nem gondolok minden pillanatban a rosszra. Mert volt kis magas vérnyomás meg ilyenek, de a rendes gondozáson semmi értékem nem ugrott ki (a vérszegénységen kívül, ami lehet, hogy a szédelgésem is okozza, amit régen az alacsony vérnyomásra fogtam, ami ugye most nincs), így fel sem tűnt volna talán, ha nincs itthon mérő. Mert a frontos rosszullét után a kórházban nem volt már semmi bajom, mikor megmértek.
L. naponta emlegeti (meg hogy ő lesz a nagy nővére) és elfogadja okként, hogy a pocak miatt nem emelgetem és aki felveszi, attól kérdezi, hogy tudja-e ezt, van-e Pocakja, KT egyre kevesebbet emlegeti a kiválasztott nevet (ezer szerencséje, hogy amúgy is gondoltunk arra a névre), meg hogy csak fiú lehet. Sőt, mondta, hogy onnan fog kiderülni, mi a neme, hogy ha lány, akkor L. játékai érdeklik. :)
Most a hétvégén találtam ki, hogy kellene egy mózeskosár, amivel átvihetem másik szobába, aludni, mert egyelőre a háló a "nappali", a gyerekszobába meg nem fér be egy kiságy. (és erről eszembe jutott a rumlis, zsúfolt lakás, meg a rumlis, zsúfolt kert...ááá)
