Kamaszkoromban olvastam először (és azóta sokszor) James Herriot könyveit, és majdnem állatorvos lettem miattuk. Nagyszerűen ír, a fordítás is elsőrangú, de ezt igazán csak most tudom értékelni, sok-sok könyvvel a hátam mögött.
Egy apró yorkshire-i faluban játszódik a fiatal állatorvos története a 30-as években (és itt képedek el mindig, hogy mennyire mai a története, sosem tudom őt úgy tekinteni, mintha a nagyapám, dédapám lenne, ahogy Brunella Gasperinit sem a nagymamám kortársaként, pedig az ő lánya apámmal egyidős, valahogy nem tudom ezt a fajta humort ezzel a korosztállyal összeegyeztetni), mulatságos és tanulságos eseményeket ír le a gazdákkal. Most tűnt fel igazán, hogy már ebben a korban is mennyire törekedtek a gazdálkodók fajtatiszta állatokat vásárolni. Nálunk mintha ennek nem lett volna akkora szerepe. Nem csoda, hogy ilyen kevés fajtát tenyésztettünk ki, míg az angolok számtalant, mind kutyából, mind lóból, marhából.
Szerepel a könyvben leírás a korabeli vásárokról, ahol nem csak az állatokat mutatták be és osztályozták, hanem megmutathatták tehetségüket a zöldségtermesztők, a háziasszonyok is, mert versenyeztetni llehetett a tortától és lekvártól kezdve a tarkababig mindent. Valahogy nem is figyeltem erre a jelenségre, és most, az újraolvasásnál derült ki számomra, hogy ezek a vásárok a mai napig élnek és virágoznak Angliában! Hála a Spektrumnak, megismertem Hugh Fearnley-Whittingstallt és Kirstie Allsoppot, előbbi gazdálkodó, aki az állatait és veteményeit mérkőzteti meg, utóbbi műkedvelő barkácsoló, aki mindenbe belekóstol kicsit, és a kötött virágaival, hímzésével nevez be olyan versenyekre, amik már nyolcvan éve is simán léteztek! Úgy irigyloem az angolokat emiatt, mennyi hagyományuk van, és mennyi mindent lehet úgy kipróálni, hogy csak úgy odamégy, benevezel, és lehetsz amatőr, de profi kritikát kapsz a művedre, mert ott ezt nagyon komolyan veszik, és ha nyersz a versenyszámodban, megünnepelnek. Legyen az egy kispárna megvarrása és kiállítása.
