A buszút azért volt jó, mert szinte háztól házig vitte a sárga jármű, már ha megállt náluk. Egyszer Mama lemaradt róla,nem figyelt rá a vezető, hogy fájós lábbal fut valaki utána, mert nem állt be az öbölbe,hát utána Mama már csak Szentendrén, a nagy állomáson szállt fel, de nem számított, ingyen volt az út a hévvel is. Régebben ő is kiutazott addig, de rájött, akkor már le sem tud ülni, és figyelemfelkeltőbb is volt Mamánál, őt sosem hagyta ott a busz. De erre rá kellett készülni, pénz, igazolvány, jó helyre ülni, hogy ne süsse a nap másfél órán át, elviselni az utastársakat, a régi busz bűzét. Mama is kiment elé, ha tehette, végül már meg sem mondta, hogy jön, ne fárassza Mama a lábait azzal, hogy kimegy kétszer, háromszor is, mert ő nem érte el a kiszemelt buszt. Egyedül a leszállás volt varázsos, ahogy magára maradt, mintha egy búra ereszkedett volna le, rátört a csend, csak egy-egy kutya ugatott vagy fűrészelés zaja hallatszott, de nem volt az az állandó zúgás, mint a lakótelepi csövek között.
Autóval meg olyan volt, mintha időutazna, csak beszállt, akár mezítláb, elkalandoztak a gondolatai, ha meglátta az Üdülőt vagy egy-egy ismerős kertet, és aztán kiszállt a háznál, a kutya szaladt felé.
Mama mindig süteménnyel várta őket, de ő a mézes vagy az almás rétes szélét ette csak, ropogósra, barnára pirulva. Nővére segített a konyhában, öccse a tévé elé ült, ő meg elindult felfedezni a kertet, bejárta a hűvös, mindig nyirkos tyúkólat tojásért, a padlás sötét, pókhálós forróságában kincseket keresett, azt hitte, itt minden állandó és biztonságban van, nem tudta, hogy úgy kell majd ezeket összekapkodnia, ha eljön az ideje.
Az ebéd húsleves, leveshús, mindig megvárva Papát, aki éppen hazaért a déli harangszóra a templomból, miután bedobta a szokásos, egész héten át őrizgetett húsz forintost a perselybe, nem lehetett két tízes, mert az hogy néz ki. Papa aztán lassan elmaradt a templomból és Mama egyedül maradt, de a sütemény és a húsleves megmaradt, csak a sült csirkék ritkultak meg, mert Mama nem evett más csirkét, csak amit ő nevelt, és az utolsó ott töltött évben már nem vett csibéket, csak a vén tyúkjait vágta le, mikor felköltözött Pestre. Sült csirke, egybesült hús vagy rántott hús, krumplival, uborkával. Ecet és cukor, szerette magában kóstolgatni a saláta levét ebéd előtt. Utána mosogattak, felváltva, ritkán a Fiú.
Kóla mindig volt, ahogy régen szóda a szörp mellett a legalsó polcon, hogy bárki elérje. Szúrt, nem ízlett, nem is kellett volna rá fanyalodnia, mert arrafelé kiváló a víz, a legfinomabb, amit valaha ivott.
Ebéd után vitte a kutyát, bármelyik volt, boldogan rángatta a pórázt, majd megfúlt, mire leértek a Dunára. Nézegette, melyik volt Mamáék földje, emlékezett rá, mennyire gyűlölte azokat, akik képesek voltak lopni onnan, mikor olyan nehezen szedték össze a krumplibogarakat vagy hordták a kútról a vizet vödrönként, márpedig a kempingezők gyakran gondolták ingyen étkezdének a határt. Aztán az egyik földön telkeket mértek ki és házakat építettek, a másikra meg ráhordta a patak a követ, azután ki is mélyítették a medrét és eltüntették a fákat az oldaláról, így nem volt már semmi árnyék az ártéri füzesekig. Két út ment lefelé, a parcellák vége torkollt beléjük, gyerekként sosem látta, azt hitte, végtelen a mező, olyan messzinek tűnt a tejgazdaság épülete.
Lement a vízig, dobott be pár kavicsot, előtte magasodott a túlparti hegy, ahova Papa járt át dolgozni csónakkal vagy a jégen át, mert akkor még befagyott a Duna teljesen errefelé. Végig ment a kempingig, a hajóállomásig, a réten fel az óvoda kertjéhez ért. Itt csípte meg a darázs, itt szorult bele az abroncsokba, itt mondták, hogy ne árulkodjon, mikor elpanaszolta, hogy mit terveznek a fiúk és kivel, itt kiabálták a társai kórusban a külföldi turistáknak, hogy hogy hívják a lovat? Régebben ő is lovagolt arra, azóta is egyszer ült lovon. Már huszonegy éve.
A kutya fáradt már, de elkanyarodnak a leégett mozi mellett, ahol Anya nézte a Csillagok háborúját, ő meg a Végtelen történetet, nővére eltakarta a szemét, mikor elsüllyedt a ló, de a kisfiú kiáltozását nem nyomtan el semmi. Semmiset játszottak a barátnőjével, aki lopott tőle, de ezt csak később tudta meg, mikor már évek óta nem tartották a kapcsolatot. Ő meg követ dobott az apja egy kocsijára, igazán nem akarta, de visszapattant egy fáról, utána nem mert átmenni hozzájuk, nem merte megnézni, mennyire pattant le a festék, évekig félt, hogy eljönnek és számon kérik. A semmi húzta őket, mint a filmben, kapaszkodni kellett a gyümölcsös kerítésébe, hogy ne szívja be őket. Nem messze tőlük Papa mostohatestvére lakott, ahogy emlékszik rá, mindig öreg volt, még akkor is, mikor Papa még dolgozott és kaszált, és télen malacot vágott, az utolsót Mucsinak hívták, ő nevezte el. A lakásrész egy hosszú házban volt, döglött kakas a szemétdombon a törött fazék mellett, benn matricák az íróasztalon, azokat nézegette, míg nem indultak Mamával.
Felkapaszkodnak a keskenyedő utcában, ami a putrisorra vezet, de egy lépcsősor kivisz a temetőbe. Megkeresték Etus néni sírját, nagynénjéét, a dédmamájáét, aki innen járt fel Pestre kezelésre és itt halt meg, mikor a rák megette a testét a kilenc gyerek után, régi, elfeledett sírokat a bozótban, egyszer vitt papírt és krétát, de nem sikerült a százharminc éves sírfeliratot átsatíroznia. Itt nyugszik egy bánatos anya, kihez a sors volt mostoha… Gyereksírok, annyi idősek, mint a szülei, mégis friss rajtuk a virág. Átment a református részbe, ráhajol a vörös kőre, elsusogja, mi történt a héten. Régen a kutyájának is megígérte ezt, de ahogy teltek az évek, már nem odavezetett első útja a kertben, rá és kellett döbbennie, mennyire múlandóak az érzések. Turisták szállják meg az ezeréves romokat mellette, odanéznek, de nem érdekli, hegykén kihúzza magát, igen, az ő kutyája van itt a temetőben, és nem érdekli, hogy fura, ahogy a síron ülve nézi a kilátást, Papa nem bánná, itt ülne mellette. Csak háromszor volt kinn azóta, hogy a másik név mellé is kikerült a szám a sírkövön. Meglocsolta a virágokat, bár nem voltak száraz földben, Mama szinte naponta feljárt öntözni, míg bírta a dombra kaptatást. Árvácska, körömvirág, krizantém. A szarvasok lelegelik, magas kerítéssel védik a sírokat.
Iszonyú szomjasan ér haza, a kutya is fejest ugrik a vizestálba. Vesz egyet a barna sütiből, már beitta Mama baracklekvárját. Nem az itthoni barack, aminek annyiszor törték fel a magjait a nővérével, az sem termett minden évben, aztán lassan tönkre is ment, de sokáig nem volt szívük kivágni.
Mikor kicsi volt, felemelte a fotel ülőrészét, állásba, így lett egy selymes ülőrésze, éppen gyerekméret és egy trónforma háttámla. Innen nézte a tévét, közben ropogós körtebefőttet evett, elfogyott egy egész üveg, ha csak ránézett, nem csoda, ha annyira meghízott kamaszként. Bejárta a mindig hűvös szobákat, a szekrényt végignézte a kincseivel, emlékeivel, olyan volt, mint egy megelevenedett emlékhalmaz, hiszen ez neki is otthona volt, nem csak látogatóba jött ide, régi tolltartók, könyvek, játékok, nem dobott ki egy ceruzát sem, ha emlékezni tudott rá. Aludt a kicsi emeleteságyon, vagy olvasta a vicckönyveket, áthallatszott a közös ajtón a felnőttek beszédének moraja.
Később lekváros kalácsot evett, Mama direkt hozott neki, majd szedtek ribizlit, spenótot, körtét, mikor mit, felpakolták a maradék húst, levest, és indultak. Mezítlába mellé dobta a szandált a kocsiban, és félálomban szállt ki, mikor hazaértek a forró városba. Kutyája már várta, jött az újabb séta.
