L. nagyon lázas volt, F. vigyázott rá és KT-re, Anya pedig elvitt engem ügyet intézni, és a kocsiban megsimogatta a karom, hogy majd könnyebb lesz idővel, ahogy nőnek. Hitetlenkedtem, hogy hát tényleg így lenne? Elgondolkodott, hogy mégsem, ugyanúgy aggódik értünk, sőt, most már az unokák miatt is.

Gondoltam, hogy ezzel jár a szülőség, de azért nehéz. Fognám őket, egyik az egyik karomban, másik a másikban, ahogy ma, és sosem mennének el tőlem idegen földrészekre, idegen emberek közé... Most még itt vannak, és mi vagyunk nekik a világ. 

És örültem annak is, hogy fontos vagyok Anyának... Számít rám sok ember, gondolnak velem a családtagjaim, ami egyáltalán nem magától értetődő. Része vagyok a világuknak, helyem van a gondolataik között, és ez jó, így nem ér el a feledés.