Mióta olvastam Szabó Magda: Mózes egy, huszonkettő című novelláját, forr bennem a düh. Egyszerűen hihetetlenül tehetetlen társaságot mutat be, de úgy, hogy elvileg őket sajnálni kellene, a háború után új életbe, a fiatalokat magasztaló világba született négy kamaszról (két testvérpár), akik unják a szüleiket, együtt akarnak lenni és ehhez kell nekik egy lakás, munkával nem akarnak szerezni (elvileg nem tudnak, na de négyen…?), ezért kisorsolják, ki dugassa meg magát a módos jogászhallgatóval, aki majd elveszi a csajt, ha az teherbe esik. Jujj, de örülnek, mikor sikerül a dolog! Anyós lakást vesz az ifjú párnak, nem tudva, hogy azt a menye testvére és két szomszédjuk fogja még rendesen használni, mint menedéket, és ha szétmennek, akkor, bocsi, de a lakást megtartom, gondolja a lány, mert kell az nekünk, ti meg vesztek másikat. Ja, a magzat el lesz vetve, a feladatát elvégezte és erre a világra különben is nem szülünk. Itt éreztem, hogy maga Szabó Magda maga beszél a csaj nevében, neki sem kellett gyerek (férje az ostrom alatt elvesztette a feleségét szülés közben és nem akart még egy ilyen élményt, az írónőnek meg elég volt egy gyereket pátyolgatni talán). Undorítónak találom, hogy csupán eldobható eszköz legyen egy ilyen tervben.
És utálom azt a szúnyogot is, ami napok óta zümmög, és láthatatlanul összecsípdesi L-t!!!
