Azóta bírom a pumikat, mióta harmadikban részletet találtam a Bogáncsból az olvasókönyvben. Kutya! Kiolvastam az egész könyvet, megkönnyeztem, még sokszor elolvastam, még sokszor bőgtem, nekem is honvágyam volt (tervezgettem, hogyan megyek gyalog haza Mamáékhoz, hol alszom meg útközben. nemrég költöztünk. mellesleg egy nap alatt simán lenyomható a táv, kocsival 45 perc...). Ez alapozta meg masszív Fekete István rajongásom is. Majdnem pumink lett, de Anyának két feltétele volt: a lakásban tartott kutyánk ne legyen magasabb 40 centinél és rövidszőrű legyen. Ezzel el is dőlt a dolog, a pumi szőre félhosszú. Akkor még nem tudtam, mennyire jó döntés volt lemondani róla, a pumik mindenen, de tényleg mindenen ugatnak, ami egy lakásban nem szerencsés. De volt a telepen pumi, méghozzá nem is akárki. Persze a név nem mond semmit, de a szürke Ebugatta Kristály igazi kutyaceleb volt. Nem a tévében, hanem a versenyeken tarolt, bajnokkutya volt. Ez mondjuk csak nekem mondott valamit… De szerettem, ha a kutyámmal együtt játszanak, még ha nem is az ő közvetlen brancsukba tartoztunk.     

Hogy miért jutott ez eszembe? Tegnap a séta után szembejött velünk egy kis pumi. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem ahhoz az emberhez tartozik, akit követett, odahívtam és megnéztem a nyakörvét. Valaki nagyon vicces lehetett, de én nem röhögtem, mert szerettem volna, ha hazakerül a kutya, a bilétái ugyan is azt mondták: ne játssz velem, ha elcsavarogtam, küldj haza. Elmentünk az egyik házhoz, ahol pumi lakik, de sajnos nem oda tartozott, és ők sem ismerték. Okos, engedelmes kutyának tűnt. Gondoltunk, teszünk egy próbát, követjük az ostoba biléta utasítását, szelíden mondtam neki, hogy menjen most haza, ne kövessen minket tovább. A kutya szó nélkül sarkon fordult és olyan léptekkel, mint aki ismerős terepen jár, elsietett. Hö…