Gyönyörű helyen lakunk. Sokan jönnek kirándulni, járják a környék hegyeit, nekünk meg csak ki kell lépni ehhez az ajtón. (Ahhoz képest mondjuk ritkán tesszük.) Sokszor gondoltam erre, mikor a babakocsit toltam az ovi felé, hogy milyen szerencsés vagyok. Egyik oldalon vízmosás, kis rét, én meg csak babakocsizom a ködben, esőben, hóban vagy napsütésben. Vajon gondolnak ránk, azokra, akik itt lakunk, akik látogatóba jönnek, hogy milyen lehet itt az élet a turistaszezonon kívül? Mert nekem sokszor eszembe jutnak a balatoni falvak, vagy éppen egy római kisváros, ahol ugyanúgy suliba, vizsgázni, érettségire sietnek az emberek, mint bárhol máshol a világon, csak éppen tele van külföldiekkel pár hónapig.
De nem is erről akartam írni, hanem a kirándulásról. Eldugott kis ösvények kanyarognak a magas fűben, alacsony cserjésben tűnik el a csapás. Kökény és galagonya zöldell, egyelőre színes bogyók nélkül. Szétszórt sziklákon gyíkok surrannak. Messzire látni: a távolban dombok, falvak, hegyek, itt a csend és az időtlen nyugalom. De láttam már ezt a tájat csipkés dérrel borítva, mint egy megfagyott álom. Nem csoda, hogy annyira tetszett Az öt legenda eleje. Akár itt is játszódhatna, nem is kell visszamenni az időben. Vagy Mama falujában. Nem nehéz ideképzelni a fák közé egy tinédzserforma természeti jelenséget...
(Paul Lasaine)
