A csodaszép hétvégét kirándulással koronáztuk meg. Mázlink van, hogy ehhez tulajdonképpen csak az ajtón kell kilépnünk, na jó, elsétálni az utca végén kezdődő rétig. Vittük a kutyát is, aki abszolút lelkes volt végig. KT szokásosan egy őzgida sebességével, ügyességével és vakmerőségével mászkált holmi rejtett csapásokon, vagy ment volna az út feletti, kőomlásos parton. F. szó nélkül hozta az út közben gyűjtött kincseim, tobozokat és két darab kilós követ. De aki igazán lenyűgözött, az L. volt, aki teljesen belejött a járkálásba, a legmeredekebb részeken sem kellett felvenni, csak akkor, ha elkámpicsorodott, mert elesett vagy szerinte rossz irányba mentünk.

Hazafelé beugrottunk a helyi temetőbe is, a kikötött kutya a kerítésre tette a lábait, úgy figyelt befelé, hol vagyunk már.

Nagyon kellemes a levegő, de a Mamáékinek nyomába sem ér. Hiába a hasonló kőzet a helyen, a megszokott erdő, innen hiányzik a víz (és nekem is, nagyon) és érezni a város közelségét. Ha csak a derengésben is a horizonton.