Próbáljuk egymás megbecsülésére, türelemre tanítani a gyerekeinket. Egyáltalán nem könnyű, és sajnos a környezet sem segít. Mert mit mondjak, ha három tízéves csak úgy megelőzi az egész vécésort, az anyjuk meg lehajtott fejjel megy utánuk? Vagy ha egyedüliként várunk egy játékra, de a semmiből előbukkan két srác és elfoglalja? Az ugrálóvárba oldalról berobbanó gyerek, aki nem akart a tűző napon sorba állni, vagy azt sem tudta, hogy itt sor van, csak azt, hogy kapja meg minél előbb, amit szeretne?
Lehetne frappánsan beszólni. A szülőnek mindenképp, ha ott lenne ilyenkor. De senki nem teszi, elangolosodtunk, túl udvarias mindenki, az animátorok, a sorban állók, csak ne kelljen foglalkozni, beszólni, bajlódni, csak legyünk túl rajtuk, menjenek el és hagyjanak minket.
De ebből csak egyet tanulnak a gyerekek: aki félrelöki a másikat, jobban érvényesül. Ha már az anyjuk nem képes megfegyelmezni láthatatlan vadidegenek vadidegen gyerekét.
