Pár napja kellett F.-nek egy kis idő dolgozni, így hátamra csaptam kicsi L.-t, KT-nak szóltam, már vette is a szandálját, de nem mentünk messzire, csak ide a határba. Most parcellázták fel, de még elég kevés épület készült el. Nem indultunk el a kövekkel kiszórt úton, inkább azt választottam, ami három éve földútként a két falut kötötte össze, és sokat sétáltattunk arra kutyát. Most elgazosodott, mert már telkeken megy keresztül és senki nem használja. Egy kis csapás maradt belőle és a bokrok jelzik a helyét kétoldalt, és egyenesen egy, már kész drótkerítésbe torkollik. Csak azt nem értem, ebben a faluban miért nem szednek le semmilyen vad termést?  A dió az utcai fák alatt megy tönkre, a málna a tövekre szárad évek óta, mert ház előtt van, és senki nem meri megdézsmálni, vagy, ami még elképzelhető, hogy már senki nem jár gyalog arra, csak autóval… Így fedeztünk fel KT-val egy szederbokrot, hatalmas, tüskés, és tele kisebb bogyókkal. KT-t nem kellett győzködni, hogy lásson neki bátran. Már várom, hogy jövőre L. is élvezhesse ezeket a vad ízeket, és együtt csemegézzenek a ribizliből, málnából, szederből a kertben is. Utána felkaptam a bogáncsba szaladt KT-t, ölben vittem le az útra.

Olyan csodás pillanat volt ez, a forró mező, a poros út, KT rohant előre, kis maszatos falusi gyerek, L. a hátamon már majdnem szundikált, a nyakamra hajtva a kis fejét, és a vénülő nyár ott lépkedett mellettük, szinte még a szalmasárga szandálját, bő, ringó szoknyáját is láttam, és közben az alkonyattal az erdőből kikúszott a készülődő ősz hűvöse.